Kékké vált borostyán

Kékké vált borostyán

Tekinteted villámai 
megigézve űzik rettenet álmom,
hűs hullámoddal nyugtatsz 
utolsó utáni eldalolt órámon,
tavadban korhadt csónakom 
lassan, vigyázva ringatod,
sirályokkal jajgat belém 
vért szülő bús hangod,
s itt, e lidércekkel tépkedett üvöltő életen
Istennel küldött lélegzet vagy nekem,
múló pillanatba súgott ölelő fénysugár,
gyermek szívén termő kékké vált borostyán,
magányomra szabott hófehér lepel,
lelkemet tisztító gyertyafüstös kegyhely.
Lettél atyám, testvérem, gyermekem,
kedvesem,
magam sem tudom mi vagy már énnekem.

Míg fuldokolva kicsit minden nap meghalok,
mélységes egekből szakadékba csúszok,
lelked lassan bontja szétszaggatott ruhám
hangjaidból festett csodád szórod reám,
könnyeim kristálygömbként hajszálakra fűzöd,
éjfekete égre a Hold mellé kitűzöd,
s gitárod zenéjére, gyengéd zokogásban
köszönöm, hogy kísérsz e tűzzel perzselt mában.