Szenvedni láttam a Napot,
miként rám vetette fakult sugarait
csendes simogatásba fúlt
szélben úszó gyöngyfehér árnyait,
ahogy sodorta bennem
messze, fájdalmam koporsóját
viharos vizek éles habjain pengette
hegedűm megszáradt vonóját.
Szenvedett,
mert hangjaim testembe szorult kiáltása
vérrel töltötte az eget
tíz körömmel kapaszkodva dobált
lágy, szelíd szeretetet,
de hiába, mert elfáradt szívem
e beteg küzdelemben
s éhes kór falta gyorsan
némán síró lelkem
nyúzta pillangó elvéknyúlt
rezgő hártyáját,
üvöltő halálba vitte
fetrengő magányát.
Szenvedésben halt meg a Nap is
mert utamon nem látott támaszt
jégcsapokként hullajtotta
sugarait a hangos világnak
ahogy sajnálattól és szánalomtól
megfagyott ereje
fagyban hunyt parázzsal
zuhant a tengerbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése