Jégszívemmel élve
jártam sivatagom,
az út homokszemcséi
befedték az arcom,
és nem látta a Nap
igaz-e tekintetem,
szeplős-e az arcom,
könnyes-e a szemem.
Csak fájón léptem,
közel s távol senki,
hagytam a látáson
messzire szaladni,
hisz lábaim lassúak,
reszkettek, sajogtak,
talpamba mérges
skorpiók mardostak.
De villám jött hirtelen
a kopár semmibe,
villám lett a lelkem
sóhajtó mindene,
és körülöttem a szél
cikázva táncot járt,
ahogy felém csaptad
létednek parazsát.
Jégmezőm megolvadt
bennem tűzvész lobbant
emésztett a szépség,
szívem nagyot dobbant,
és száradt ereimben
nevetve futott a tűz,
mi néma pillanatból
kínzó félelmet űz.
De pillanatnyi fényed
parázsló ereje
hófehér bőrömre
kereszted égette,
keresztet, mi lángol
s fájdalommal tölt el,
és létemben örök
gyötrelemmel ölel.
És hiába esdeklek
néma hajnalnak,
hűvös szelét adja
enyhítő balzsamnak,
hiába könyörgök,
a fekete felhőnek
küldjön jeges záport
a pusztuló reménynek...
....mégis tovább égek és nem segít senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése