Mese

Egy koldus, aki már bejárta a világot, egyszer hatalmas fájdalmat láthatott.
Miközben csavargó útját járta, egy erdő mellett haladt az útja, de nem akart betérni, félt az erdő szellemeitől. De valahogy most mégsem tudta kikerülni, arra vitte a szíve. És ahogy a fák felé lépdelt, az erdő utat nyitott előtte, szinte kapuként tárta szét növényeit, hogy az arra járót becsalogassa.. titkot akart mutatni.
A gyenge napsütés megvilágította a kis ösvényt, melyen lépkedett, és egyenesen vezette az erdei tisztásra. A természet minden apró részletét megfigyelve lépett be oda. A halvány őszi napsugarak szinte mosolyogtak a koldusra, ahogy rácsodálkozott, mennyi mindent lát, ha figyel. Megérkezett, ezt érezte, ahogy leheveredett egy kidőlt fa korhadt törzsére és szemével körbejárta a tisztást. A földet sötétzöld erős fű borította, és mint arcon a szeplő, úgy pettyezte a sárga, barnásvörös színű napfényvirág, és virított néhány kékesen pompázó zsálya. A tisztás közepén szépséges vadrózsa bokor állt, nem fiatal, több éve ékesítheti helyét. Büszkének tűnt, de ágai a tudás súlyától megnehezedve hajlottak le. Nem lehetett eldönteni, hogy boldog-e, csak állt ott középen, és tűrte, hogy mindenki figyelje. Mindent tudott, amit akart. Hozzá fordultak a virágok vigaszért, mert féltek az elmúlásért, a méhek, hogy mutasson utat a legillatosabb virágpor felé, de a legnagyobb kincse az volt, hogy csak őrá szállt a sárgarigó és dalolt neki csodásan. Mindenki irigyelte érte, a fák, a bokrok.. És ő szerelmesen várta minden nap, hogy megérkezzen.  A fenyő mesélte a koldusnak, hogy minden nap így történik, a vadrózsa bokor vár, a csodás énekes megérkezik, és fény tölti meg az erdőt kettőjük hatalmasságától. A fény mindenkit elér és ilyenkor sütkéreznek, és irigylik őket, azért a szerelemért ami köztük vibrál, amiért nem tudnak egymás nélkül élni. De egyszer -mesél tovább az öreg fenyő-  volt itt egy kis pillangó...  Egyik reggel, amikor a csipkebokor a hajnali szürkületben nyújtózkodott meglátott egy kicsi fehér pillangót, a szárnya nedves volt a harmattól, fejét lehajtotta és nem tudott repülni. A vadrózsa érte nyúlt és felemelte, szárítgatta, becézgette. Letörölte a régóta cipelt port a hátáról, szárnyait simogatta szavaival. A pillangó csak csodálkozott, ilyet még nem látott, nem értette miért segít neki a bokor, hisz ő csodás volt. A pillangó meg akarta ezt köszönni, mert egyre fontosabb lett neki a figyelem, ezért apró lábaival megcsiklandozta fáradt ágait, a csipkebogyókra csókot lehelt, leveleit szárnyaival becézgette. És fontos lett ő is a bokor számára. De amikor visszaérkezett a rigó, mérges lett a bokorra, amiért másra is figyelt, karmait belemélyesztette az ágába, élés csőrével a termésébe mart, de akkor is szerette őt a bokor, mert a csodát csak ketten tudták megélni. Ők ketten egyek voltak, áttörhetetlen egység. A bokor megsimogatta, megnyugtatta a madárkát, aki újra elrepült, hogy dalával az egész erdőben jelenlétét hirdesse. A pillangó óvatosan előbújt rejtekéből, a bokor ismét mosolygott, és újra engedte hogy szeresse. A lelke elérte a pillangót, és a pillangó hálás volt érte. Már-már azt hitte ez szerelem, de amikor a bokor megszólalt, nem neki beszélt, amikor a széltől susogott levele, nem az ő fülébe tette. Őt csak csendben szerette. Senki sem tudta miért.
És a fenyő befejezte meséjét, mert a koldus megláthatta a pillangót, aki reménykedve simogatta a bokor leveleit szárnyával, de a bokor most is mást várt. Ahogy megjelent a sárgarigó kiegyenesítette ágait, kihúzta magát és még a csipkebogyók is fényesebben piroslottak. A pillangót elfelejtette. Ragyogott a fényben, ahogy rászállt a madár. Nem hallotta a pillangó kiáltását, nem érezte a csiklandozást, és észre sem vette, hogy a pillangónak megszakadt a szíve, és lehullva a fűbe, az anyaföld magába zárta, és lett védő otthona. Már nem fáj neki, hűs föld ágyban, nagy magányban pihen....