Te és Én...

Te és Én, két örök talány,
indultunk utunk szétfutó ágán,
nem szerettünk, 
csak kapaszkodtunk,
egymásnak tiszta senkik voltunk, 
s maradtunk is.

A végtelenben nem talállak,
átadtál a zord halálnak,
bőrömet vadként tépted,
csontjaimat kettétörted,
és mégis szívem égve dobban,
ahogy lelkem ég tengerébe csobban,
és elfáradtan megtisztulva,
ül fel hajnalban a holdra,
felhő köntösbe bújik,
csillagokkal játszadozik,
sajnálattal néz a földre,
hisz az a teste temetője,
és hiába tündöklő virágok,
sebesen futó kis patakok,
ha döntött helyetted
ki birtokolni vágy',
mert nem tudja mi az önzetlen világ.

Tovább élek,
és csendben zenélek,
egyszer majd ismét hazatérek,
egy új élet lesz a holnap,
lelkünk együtt már nem dúdolhat,
de zenghet a dal egyedül,
mert bennem a hangszer tovább hegedűl.

Búcsúznék szelíd alázattal,
szélben lebbenő vörös hajjal,
őszinte nyitott könyv tekintettel,
hálával és köszönettel.
MINDEN JÓT